Néha eljönnek az életben olyan pillanatok, amikor az ember számotvet. Újra és újra. A legtöbb ember talán újévkor teszi ezt, hisz egy rossz év után mindig egy szebb jövőben bizakodunk, és persze fogadkozunk.
Én is sokszor vetettem már számot. És mindig arra jutok(jutottam), hogy soha nem vagyok azon a szinten, soha nem ott tartok, ahol régebben képzeltem, hogy ha x éves leszek, ha y éves leszek, ez meg ez lesz velem...
Például, amikor 15 éves voltam, azt képzeltem, hogy amikor 28 éves leszek, már lesz egy nagy házam, napfényben fürdő,nagy konyhával és sok nevetéssel lesz benne egy nagy családom, egy férjjel, gyerekkel, egy klassz munkával, és nagyon boldogok leszünk, mint a filmekben. Aztán elkezdtem valóra váltani az álmaim.... de egyik pillanatról a másikra, mint egy kártyvár, hullottak darabokra.... Akkor azt gondoltam, soha többé!!! Sutba dobtam az álmaim. Ezt nem nekem találták ki.
Aztán kiderült, nem tudok az álmaim nélkül élni.... persze a Nagy Álom mellett sok kisebb is van, volt... mint mindenkinek.... butácska, de aranyos kis álmok, legtöbbjét butácska amerikai filmekben láttam,amihez nem kell különösebben sokat tenni, de az ember mégis át akarja élni...csak egy kicsit, csak egy pillanatra... és azt kell mondanom, a héten az egyik ilyen aprócska buta álom kipipálódott.
Számvetés...
Valahogy mostanában is megesett velem egy ilyen... és akárhonnan nézem... kétélű a dolog. Mint a Jing és a Jang..
Történt nagyon sok rossz, de talán ha nem történik, és nem úgy, ahogy, nem jutottam volna el egy másik jóhoz...
És történt nagyon jó, ami utána meg rossz lett...
Fehérben a fekete.... feketében a fehér...
