A lelkemben égnek a kérdések, amelyeket leginkább a Sorsnak szeretnék feltenni. Azt mondja meg valaki, miért vezet az utunkba a Sors olyan embereket, akikkel semmi célja sincs ránk nézve??? Akik megismerése csak bánatot és könnyet hoz?? A lelkem némán kiált a messzeségbe.... Nem lehetne inkább megspórolni azt a sok szenvedést és bánatot???
Sokat gondolkodtam. Sajnos öreg hibám, hogy eléggé szangvinikus ember vagyok, és hirtelen haragú, felszerelve egy hatalmas adag igazságérzettel. És ha azt érzem, ez csorbát szenvedett, azonnal támadó állásba helyezkedem, és mint egy felbőszült vadmacska rontok az ellenfélnek, és az "előbb te üss, mint te kapj "-elvhez igazodom. Bár, ha őszinte vagyok, mire ide jutok, már meg is kaptam azt a bizonyos első pofont...

Vajon hányszor lehet összetörni az ember szívét az élete során????

Mert ha egy vázát összetörsz, és utána összeragasztod, az már soha nem lesz ugyanaz a váza.... a törésnyomok ottmaradnak örökre és láthatóan.....
Ha innen nézem, akkor valahányszor valaki összetöri a szívem, és én megpróbálom újra és újra összeragasztani,hiába igyekszem, valahogy egyre kevésbe hasonlít az "eredetire". És ha ez így van, akkor az én szívem lassan olyan lesz, mint egy mozaik... csak úgy tűnik, mindig egyre kisebb darabokból kell összerakni újra, és ez mindig egyre nehezebb....

Már nem haragszom rád.... nem értelek, de nem haragszom rád. Lelkem némán kiált utánad, és az áruló szívem is hozzád vágyik, de tudom, idővel csillapodni fog ez is.
Csak az fáj csillapíthatatlanul, hogy úgy érzem, emberszámba sem vettél. Miért nem volt benned annyi bátorság, hogy leülj beszélgetni, és elmond a gondolataidat a dolgokról?? Ez egy egyszerű és felnőttes megoldás lett volna. Nem haraptam volna le a fejed..... :)