A napokban nagyon sokat gondolkodtam azon, milyen érdekes és rejtélyes az emberi lélek. Nem kell meszire mennem, elég csak a sajátomat megnézni.
Tegnap megint egy világ omlott össze bennem, kicsit meghaltam, úgy éreztem, soha nem lesz vége a napnak, és hogy ezt én nem fogom túlélni.
Túléltem. Megint. És, mint anno V. Hugo mondta, (noha a szerelemről, és nem a lélekről), de azért most a lelkemre is jellemző kicsit: "... tovább zöldül a szív romjain..."
Ha nem is zöldül még, de próbál életben maradni, feléledni......
Még mindig zaklatott vagyok, ez nem olyan, hogy tegnap rossz, ma meg jó.... Kicsit jobb. Persze a szemeim a tegnapi egésznapos sírástól be vannak dagadva, a lelkem kavarog de muszáj összeszednem magam. Csak olyan nehéz.... minden nappal távolabb kerülök Tőle... de talán Hozzá meg közelebb..