Tegnap este elvittük a Beám a pszichológusához, addig mi a Kornéllal kimentünk a Praktikerbe ( zívemet fájdítva, mennyi mindenem NEM lesz mostanában) majd elugrottunk a Tescoba pár dologért. 8-ra kellett visszamenni a lányért a dokihoz. Kicsit késésben voltunk. A Kornél útközben szentségelt, kiabált, ( "miiit csinál ez a barom??? Láttad??".... Ez normális?".... " Ez egy rokkant lajhár??" stb.)és ment mint egy őrült.
Amikor odaértünk, kb. negyed óra késéssel, és Bea már kijött a dokitól. Beült a kocsiba.
Szempillantás alatt eltűnt az idegbajos Kornél, és egy aggódó kedves vette át a helyét. Kedvesen és csendesen megsimogatta a Bea arcát, és azt kérdezte:
-Na ma hány zsepibe került nekem a pszichológus?
A Bea ránézett és sírós szemmel, de már mosolyogva csak azt mondta:
- Ma csak kettőbe.

Úgy éreztem magam a hátsó ülésről, mint egy betolakodó, aki egy ilyen bensőséges pillanatot megles.
Keserédes pillanat volt. Gyönyörű volt a szeretet megnyilvánulása, az aggódás a másik iránt. És fájó, hogy értem nem jön így senki...