Múlt hónapban írtam ezt a bejegyzést, még az "előző életemben", de úgy érzem, muszáj újra "elővenni". Amolyan "hamut szórok a fejemre"-filing miatt....


"Néha piszokmód undok tudok lenni. Megbántok embereket. Azok nem érdekelnek, akiket amúgy is leszarok. De azok igen, akiket szeretek, akik közel állnak hozzám, akik már bizonyították, hogy a barátaim, hogy velem, mellettem vannak/voltak a rosszban is. És az a legnagyobb baj, hogy vagyok olyan önző dög, hogy ha baj van, bajom van, "elvárom" tőlük, hogy rögtön gondolatolvasók, és megértők legyenek, sutba dobva a saját bajukat,(ami lehet, hogy nagyobb, mint az én nyafim) és rögtön rohanjanak és játszanak velem " Mentsétek meg Zoknikát".... és ugráljanak körbe. Aztán ha ez elmarad - márpedig elég sokszor elmarad, hisz az a normális - még én vagyok meglepődve, sokszor vérig sértve. Persze azok a barátaim, akik már ezer éve ismernek, a régi motorosok, már meg sem lepődnek, fel sem veszik (ismerik a játékszabályokat...   ). De az Új barátaim, akik még nem ismernek elég jól, és elég régóta, nos ők.... megbántódnak, megsértve érzik magukat. Megjegyzem joggal. Hisz a fenébe, legyük őszinték!! Ki a fene nem bántódna meg, ha egy másik ember megbántja, főleg ha az egy kicsit is "fontos" valamiért. Szóval jogos az egy pont. Oda.

Az a legrosszabb, hogy próbálok visszavenni, próbálok "megjavulni". De amint látom, kevés sikerrel. Ha elborul az agyam,ha borul a bili, török-zúzok magam körül....nem látok, nem hallok.... és ember legyen a talpán, aki ezt elviseli. Megjegyzem, néha akad ilyen "ember"... minden tiszteletem az ővék ilyenkor. Azt is tudom, ezt nem lehet a végtelenségig fokozni.

Már csak a szeretetükben bízhatok. Hogy a lelkük mélyén, talán a szívük egy ici-pici eldugott rejtekében TUDJÁK, hogy nagyon szeretem őket, szándékosan soha nem akarok nekik fájdalmat, gondot okozni, hogy mennyire vágyom a figyelmükre, egy jó szavukra, mennyire szeretnék "jó" lenni. Mindenhogy. Minden értelemben. És ha kudarcot szenvedek, nagyon el tudok keseredni sajnos."